Füzetemhez

Rég láttalak, Barátom,
De gondoltam rád sokat.
Hogy egyszer beléd vetem
Az elnyűtt sóhajokat.

A boldogságot, a magányt,
Amit csak a kezem kihord,
S most itt vagyok és lám,
Mint üres égen a telihold, 

Oly tisztán tekintett rám alakod.
Kezem gyorsan alkotott
Egy köszöntőt, egy ölelést,
Egy ávét, mert hiányzott,

Hogy egymásra találjunk.
Habár nem lett tökéletes,
Ma nem ragadt el a paralízis,
Mert csak neked írtam és magamnak.

Aztán kit érdekel, ha rossz,
Meg nem is rímel? Majd
Leüvölt a fiók?
Azt. Csinálunk. Amit. Csak. Akarunk.

A tökéletesség kalitkája alapvetően törött volt.
Wabi
Sabi

Blessings for a ship (Kalandor #1)

If the power of the sea
Attracts you like a magnet
Be favoured by the Gods and
Protected by this signet.
Embrace your journey untold
With a spirit brave and bold.
Conquer these treacherous waters
To return with glory and gold.

Tömegsír

S ezzel bizony felkelék a harmadik napon.
Gatyámba lenézek, s látom áll a faszom!
Uccu neki, mondom, de sóhajtok egy nagyot:
Pantallómban mérges kígyó gonosz foltot hagyott.
Moshatom hát magamat kifelé a szégyenből.
Kívül-belül foltos nadrág virít már egy méterről.
Egy könnycseppet még elmorzsolok, míg mosógépem etetem.
Így küldöm a temetőbe szanaszét vert seregem.

Gödör

Lusta disznó.
Testes féreg.
Memozdulni
Nem fog végleg.

Tesped szépen,
Elítélve.
Saját magát
Eltemetve.

Tudni illik:
Corpus carcer.
Restség ellen
Nincs ellenszer

Rekurzió

Nem sajnálok szavakat.
Szidok tavat, utakat,
Társadamat, jóváírást.
Így kerülöm el a sírást.

Szemem forog ide-oda.
Ítélkezek mindenhova.
Elítélek, amit látok.
Egymagamban ordibálok

S ha más dolgot már nem látok,
Magam ellen kiáltok.
Szapulok és ostorozok
S szörnyen sokat gondolkodok.

Flagellálok egymagamban.
Nem kért senki, mégis így van.
Nem bocsájtok, nem sajnálok,
Hegek közé odavágok.

Öngyötrésem vég nélküli.
Testem, lelkem megszenvedi.
Nem érek el a végére,
Csak félbehagyom jeligére.

Egy környezeti feszültségre,
Mi felsarkal nagy hergeltségre.
Ostoromat félredobom,
S ami feljött, szidalmazom.

Nem sajnálok szavakat
Szidok tavat, utakat...

Most mondjam azt...?

Most mondjam azt, hogy nem álmodom róla,
Hogy megkeresel még egy búcsúszóra?
Hogy megköszönöd azt a sok-sok gondot
És meghallgatod végre, amit mondok?
Hogy megkövetsz, egyszer, utoljára?
Hogy belátod, hogyan volt a fáma?
Bevallom, ha így alakulna,
Szavaim árama rögtön elcsitulna
És hirtelen már nem is volna panaszom.
Talán ezért nem is nagyon akarom,
Hogy eszedbe villanjon ilyesfajta ihlet.
Az emlék, ami összeköthet minket
Rögtön máshova hatolna.
Inkább a szívembe, mintsem az egómba.
És hogy lennék sebzett vad, vagy áldozat,
Ha el kell hagyjam az átkokat,
Túllépve azon, hogy te túlléptél rajtam?

Lehet nem egy leányálom,
De érzem, tudom, és belátom,
Hogy a legjobb az, ha továbbmegyek.
Inkább, minthogy veled legyek
A fejemben, hol tartalak.
Hisz fiktív ott a külalak,
A belső lény, a tartalom.
Hát itt egy remek alkalom,
Hogy elhaladjak képed mellett,
S meglássak valaki szebbet.
Olyat, aki boldoggá tesz.

Remélem, hogy ilyen is lesz.

Kávé

Egy kávéra vágyom.
Erősre, pörköltre.
De ahogyan csinálom,
Botrányt hoz önökre,

Mert nincs nekem kapszulám,
Se rég elnyűtt kotyogóm.
Csak kávépor van itt ám,
Bögre tej, meg a mikróm.

Ezeket vegyítem
Megadott hőfokon
S ha jól összekevertem,
Szép lassan megiszom