Rég láttalak, Barátom,
De gondoltam rád sokat.
Hogy egyszer beléd vetem
Az elnyűtt sóhajokat.
A boldogságot, a magányt,
Amit csak a kezem kihord,
S most itt vagyok és lám,
Mint üres égen a telihold,
Oly tisztán tekintett rám alakod.
Kezem gyorsan alkotott
Egy köszöntőt, egy ölelést,
Egy ávét, mert hiányzott,
Hogy egymásra találjunk.
Habár nem lett tökéletes,
Ma nem ragadt el a paralízis,
Mert csak neked írtam és magamnak.
Aztán kit érdekel, ha rossz,
Meg nem is rímel? Majd
Leüvölt a fiók?
Azt. Csinálunk. Amit. Csak. Akarunk.
A tökéletesség kalitkája alapvetően törött volt.
Wabi
Sabi
