Nyikorgó székemből tekintek reád.
Arcom, mint löszfal porlad el, ha hozzámérsz.
Horpadt tekintetem végigkémlel rajtad
S kérdi: Mit keresel nálam megint?
Te csak állsz, mint földben a cövek.
Szádból csorognak értelmetlen szavak.
Összeroppansz a tekintet súlya alatt.
Szólnál ismét, de kezem leint.
"Egyenes az út, de mégis vagy oly gyáva,
Hogy kanyarogva járd, vissza-visszavágyva.
De ne feledd, mi elmúlt az sírhalom!
Tovább kell hát menni, mert messze az oltalom.
Emeld hát meg magad, s pusztulj serényen,
Vagy én pusztítlak el, magam ütemében!
Haladj tovább, vissza se nézz reám!
Csak menetelj el innen, nincsen rossz irány!
Én itt maradok, ültemben hintázva.
Minden tettedet csendesen bírálva.
Némán lappangva, pont a szemed mögött,
Hova sok-sok emlék régen odakötött.
S talán egyszer, ha már nem lesz benned félsz,
Rájössz, hogy nélkülem sokkal tovább élsz.
Hogy porrá váló csontom súlya bár gigászi,
Egy nevető zefír mégis könnyen elviszi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése