Megfognám a pillanatot...

Megfognám a pillanatot
Mielőtt elnyargal.
Elkapni nem tudom,
Hát megtartom szavakkal.

Érteni nem tudom,
Miért is akarom.
Ha nem szállna el,
Nem lenne tartalom.

De megfogom,
Mi több, ragadom!
Utánamarok, hátha
Ez lesz a vagyonom.

Egy mementó, mihez
Visszalátogatok,
Amikor akarok.
Egy szekrény, polcokkal,
Amit felpakolok
Üveggel, flaskával,
Minden portékával,
Szemekkel, fogakkal,
Magvas gondolatokkal,
Raktárt hozva télre.
A véget nem érő éjre,
Mikor egyedül maradok.
Hátha majd mikor tallózok
Ebben az elvont albumban
Tudni fogom, mit is mondanál nekem,
Ha itt lennél még velem.

Néha még...

néha még 

úgy hiszem,

hogy az vagyok

aki vagyok,

de néha már

nem hiszem,

hogy emígy is

maradok,

mert mondhatni,

hogy elveszett

egy régi láng

és nem talál

semmit sem 

az a fény,

mit néha még

kibocsájt.

és fény nélkül

az elveszett

ember csak

kóborol

éjszaka

és

várakozik,

hogy hátha még

a holnapot

úgy leli,

hogy farkasok

és agyarak 

még meghagyják

életben, intaktnak

testét és akaratát.

de úgy hiszem,

hogy a nappalok

és éjszakák,

ha számolok,

már nem váltják

úgy egymást,

mint régebben,

amikor

a farkasok 

és agyarak

még elzárva

lestek rám

az ölelések

gyermeki ketreceiből.

A Magyar Valóság

A közélet komikum,
Tessék egy Unicum.

Mementó (Dal)

Évek óta lelkem mélyén mindig erre készültem.
Az ünnepelt kérésére feketébe öltöztem,
De vérzik a szívem, ha hangom fennakad
És érzem, ahogyan egy fonál még elszakad.

Halott törvényre már nem emlékszem.
A régi dorgálást rég elfeledtem.
Az emlékedet most szélnek eresztem,
De lábad nyomából még ki nem léptem.

A krematórium szagát érzem még a bőrömön.
Napok óta embert kínzó kétségek közt őrlődöm,
De megnyugszik a szívem, ha markom megragad
És elhamvadt tested a tenyeremből kiszalad.

Halott törvényre már nem emlékszem.
A régi dorgálást rég elfeledtem.
Az emlékedet most szélnek eresztem,
De lábad nyomából még ki nem léptem. (x2)

Címtelen 4

Vívd meg a harcod magadban!
Unom az értetlenséget.
A sekélyes homályt, mi lepelként
Szemed elé tévedt.

Forgasd meg nyelvedet
Szűkre zárt szájadban!
Ne csókolj, ne beszélj,
Ülj magad bájában!

Keserű mézed ne csorgasd
Tágra zárt szemembe!
Ne taposs két lábbal
Bele kedélyembe!

Így talán megmaradsz
Úgy nekem emléknek,
Mint színfolt a fehérben,
Nem pedig szirénnek.

Törpék dala

Csiti-csati dolgozunk
Csiti-csati nem alszunk
Csiti-csati meghalunk,
Ebből sose tanulunk

Hogyha mégse dolgozunk,
Akkoron se mulatunk.
Fejben mindig dolgozunk,
Ebből sose tanulunk.

Legyen épp nappal, vagy est,
Felszólítlak, ne légy rest!
Létünk az, hogy dolgozunk,
Talán holnap tanulunk.

Szégyenérzet

Istenemre mondom néked,

Nem tudtam, hogy itt vagy.

Hogy védtelen csupaszságomban

Emígy reámnyithatsz.

Hogy majd kezemben egy zsebkendővel

Megmeredve állok

Egy párbeszédben vacsoráról,

Meg hogy mit csinálok?

Hogy majd pőre seggel orcád felé

Vadul hadoválok

Mindenféle zöldségeket, mit

Talán elfogyasztok,

Ha csak arra figyelsz, ahol

Nincsen kézitusa

S ignorálod mit is rejt

Pózom kontextusa.

"Hagyjuk, majd megoldom..."

Sóhajtassz egy nagyot

S rámcsapod az ajtót

Amíg válaszolok.

Bár kimentél, nekem maradtál

A szobában velem

Egy szellemként, mit úgy hívok:

A Szégyenérzetem.