Egy folt az ablakon.
Vadregényes tájak.
Vonat áll a síneken,
Nem mozog a távlat.
Beszívom a levegőt,
Majd fújok egy nagyot.
Fennhagyom a maszkot,
Így elidőz az arcomon.
Elvadult gaz, nagy zöldellő,
Erdőnek is jó az.
Tájvédelmi körzet a
Nyírtról álmodónak.
Büdzsé nem volt,
Soha nem lesz,
Ne is időzz rajta.
Erre nem fog elfolyni
Az adód százaléka.
Megfognám a pillanatot
Mielőtt elnyargal.
Elkapni nem tudom,
Hát megtartom szavakkal.
Érteni nem tudom,
Miért is akarom.
Ha nem szállna el,
Nem lenne tartalom.
De megfogom,
Mi több, ragadom!
Utánamarok, hátha
Ez lesz a vagyonom.
Egy mementó, mihez
Visszalátogatok,
Amikor akarok.
Egy szekrény, polcokkal,
Amit felpakolok
Üveggel, flaskával,
Minden portékával,
Szemekkel, fogakkal,
Magvas gondolatokkal,
Raktárt hozva télre.
A véget nem érő éjre,
Mikor egyedül maradok.
Hátha majd mikor tallózok
Ebben az elvont albumban
Tudni fogom, mit is mondanál nekem,
Ha itt lennél még velem.
néha még
úgy hiszem,
hogy az vagyok
aki vagyok,
de néha már
nem hiszem,
hogy emígy is
maradok,
mert mondhatni,
hogy elveszett
egy régi láng
és nem talál
semmit sem
az a fény,
mit néha még
kibocsájt.
és fény nélkül
az elveszett
ember csak
kóborol
éjszaka
és
várakozik,
hogy hátha még
a holnapot
úgy leli,
hogy farkasok
és agyarak
még meghagyják
életben, intaktnak
testét és akaratát.
de úgy hiszem,
hogy a nappalok
és éjszakák,
ha számolok,
már nem váltják
úgy egymást,
mint régebben,
amikor
a farkasok
és agyarak
még elzárva
lestek rám
az ölelések
gyermeki ketreceiből.
Évek óta lelkem mélyén mindig erre készültem.
Az ünnepelt kérésére feketébe öltöztem,
De vérzik a szívem, ha hangom fennakad
És érzem, ahogyan egy fonál még elszakad.
Halott törvényre már nem emlékszem.
A régi dorgálást rég elfeledtem.
Az emlékedet most szélnek eresztem,
De lábad nyomából még ki nem léptem.
A krematórium szagát érzem még a bőrömön.
Napok óta embert kínzó kétségek közt őrlődöm,
De megnyugszik a szívem, ha markom megragad
És elhamvadt tested a tenyeremből kiszalad.
Halott törvényre már nem emlékszem.
A régi dorgálást rég elfeledtem.
Az emlékedet most szélnek eresztem,
De lábad nyomából még ki nem léptem. (x2)
Vívd meg a harcod magadban!
Unom az értetlenséget.
A sekélyes homályt, mi lepelként
Szemed elé tévedt.
Forgasd meg nyelvedet
Szűkre zárt szájadban!
Ne csókolj, ne beszélj,
Ülj magad bájában!
Keserű mézed ne csorgasd
Tágra zárt szemembe!
Ne taposs két lábbal
Bele kedélyembe!
Így talán megmaradsz
Úgy nekem emléknek,
Mint színfolt a fehérben,
Nem pedig szirénnek.
Csiti-csati dolgozunk
Csiti-csati nem alszunk
Csiti-csati meghalunk,
Ebből sose tanulunk
Hogyha mégse dolgozunk,
Akkoron se mulatunk.
Fejben mindig dolgozunk,
Ebből sose tanulunk.
Legyen épp nappal, vagy est,
Felszólítlak, ne légy rest!
Létünk az, hogy dolgozunk,
Talán holnap tanulunk.
